A Sölktali Nemzeti Park ékkövei - Ausztria

Ausztriában, Stájerországban járunk, ahol a híres Sölkpass hágó fölötti tengerszemekhez túrázunk el. Ez a hely a Sölktali Természeti Park vidéke, amelyen egy 39 km hosszú szerpentines út vezet keresztül, amelyet már a kései bronzkorban is használtak, mint fontos kereskedelmi útvonal. Északról főként sót szállítottak a déli vidékekre, ahonnan pedig gyümölcsöt vissza. 

Változatos hegyek, és patakok zárják közre ezt a meglehetősen szerepentínes utat, így nem véletlen, hogy a bicikilsek, de legfőképpen a motorosok kedvenc útvonala ez. 

Az alpesi út a Mura-völgyet, és az Enns-völgyet köti össze, legmagasabb pontja pedig 1.788m, ahol a kis kápolna is található. 

A Nemzeti Park ékkövei a Kaltenbachsee tengerszemek is, amelyek 3 kisebb tavat takarnak, mind-mind más tengerszint feletti magasságban.

A turistaút a Kaltenbachalm turistaháztól indul, amely a hágón túl 1km-re, északi irányba esik.

Innen már láthatjuk, hogy a nagymennyiségű lezúduló víz, az előttünk álló hegyperemről érkezik, amiről feltételezni, hogy ott lehet az alsó tó.

Az út kezdete igen kellemes, és elég meredeken emelkedik felfelé, a hegy peremének az irányába.

Közben találni egy-két lócát is, ahol az emelkedés fáradalmait pihenhetjük ki, miközben élvezzük a gyönyörű panorámát, amely a völgyre, illetve a hágó irányába vetül.

Mikor fölérünk a hegy peremére, akkor látjuk, hogy igazunk volt, itt terül el a tó.

A tó látványa még ilyenkor is gyönyörű, mikor a természet zöldellő szépsége még várat magára.

Az alsó tó kb. egy magasságban van a Sölkpass hágóval. A hó miatt most igen nehéz haladni, de nekiindulunk a középső tó felé, amihez kb. 150 méter szintet kell másznunk.

Több helyen lavina okozta tarolt hegyoldalakat látni. Elérünk arra a pontra, ahol látjuk, hogy hol ömlik az alsó tóba a víz, aminek a nyomvonalát ha végig vezetjük, egyértelműsödik, hogy hol lehet a középső tó.

Ilyen időben nem könnyű a terep, de ahogy egyre feljebb érünk, a látvány is csodálatosabb lesz.

A sziklás részeket átvágva, és a zúgó vízesés mellett elhaladva megérkezünk a középső tóhoz, aminek még így a hó alól is látszik, hogy milyen kristálytiszta zöld színű vize van.

Innen már meggondolja az ember, hogy fel menjen e a felső tóhoz, vagy sem, hiszen a terep nem valami egyszerű. A hegy oldalát masszív hóréteg takarja, de a kíváncsiságunk erősebb, mint a félelmünk, így neki vágunk. Egyáltalán nem bántuk meg, hogy ezt is bevállaltuk, hiszen a legfelsó tóhoz közeledve megfelelő magasságunk van már ahhoz, hogy gyönyörű panorámánk legyen az alsó két tóra egyszerre.

A havas szakaszt elhagyva újra sziklás terep jön, aminek a megmászásához már a kezeinkre is szükség van. 

Felérünk a felső tóhoz, aminek a kicsin látványát az elővilágának a gazdagsága ellensúlyozza. Érdekes, hogy a felső tó magasabban van, de mégsem fedi hó, mint a többit.

Érdekes látávny volt, ahogy láthattuk, hogy a három tó egymást táplálja. A fölső tónak a kifolyó vize tölti a középsőt, a középső tó-é pedig az alsót. 

Viszonylag elég magasra jöttünk, de a körülvevő néhány csúcs még mindig tisztes magasságban és messzeségben van tőlünk. A legnagyobb csúcshoz vezető utat még több méteres hó fedi, így azt nem tudjuk megközelíteni, de a tó feletti csúcsot viszont igen. Így hát megpróbálkozok arra felmenni, amely még nehezebb megpróbáltatás, mint ami eddig volt. Félreteszem minden kétségemet, félelmemet, és neki indulok. Néhol fél métert süllyed a hóban a lábam, de feljutok a lapos hegygerincre.

Innen látom, hogy a legnagyobb csúcsot lehetetlen megközelíteni ebben a felszerelésben, de én már azzal is beérem, hogy ide feljutottam.

Itt megnézem a hegygerinc minden oldalát, hiszen a gyönyörű látvány miatt ez kihagyhatatlan. Innen már látni mind a három tavat egyszerre. 

Tavaly már próbálkoztunk ezt a hegyet megmászni, hogy elérjük a tavakat, csak akkor az ellenkező oldalról, ahol nincs turistaút, hiszen akkor a hivatalos turistaútról nem lehetett megközelíteni egy nagy vízmosás miatt. Tavaly visszafordultunk, mert veszélyesnek ítéltük a járatlan utat. Most innen fentről, pedig már könnyen elsétáltam arra az oldalra, ahol akkor jártunk, és láttam azt a helyet, ahol visszafordultunk, és azt is, hogy már nem sok kellett volna, hogy megmásszuk.

Jó volt ezt látni. Egyszerre volt szívderítő és csodálatos látvány.

Visszaindultam, és akkor láttam meg, hogy a háttérben több tíz kilométeres távolságban milyen hatalmas csúcsok bújnak meg, melyek biztosan 2000 méter felettiek.

Nem esett nehezemre itt a hegygerincen is eltúrázgatni pár száz métert, hiszen bármerre is mentem csodát láttam. Hihetetlen, hogy a hegységnek a legnagyobb csúcsa milyen magasan van, még így is, hogy ennyit másztunk. 

Mivel ide egyedül jöttem, Anita pedig a felső tónál várt rám, így indultam is visszafelé. A felső tónál még egy órát nézelődtünk, de csak azért annyit, mert már a nap is lemenni készült. A lefelé vezető út hamar megvolt, már tudtuk a járást, és bátrabbak is voltunk.

Ez egy életre szóló élmény volt, amit nem felejtünk. Egy csodálatos napot tudhattunk magunk mögött, és elégedetten tértünk haza.