Ahol a bátorság önmagában kevés

Általánosságban az emberek a megszokott komfortzónájukban nem találkoznak olyan turistaúttal, amit egy kis félelem legyőzése után nem lehetne teljesíteni, de nem úgy van ez, az Erdélyi-szigethegységben lévő Bohogyó nyeregben.

Itt a félelem legyőzéséhez is nagyobb erő kell, mint bárhol máshol, de ez még önmagában nem elég.

A Bohogyó nyereg nem egy autóval járható út mellett van, így először kitartásra van szükség, hogy legyőzzük a terepet, és a vele járó szintemelkedéseket, hogy elérjük a lejáratát.

Aztán jönnek a függőlegesen mélybe lógó láncok, amelyen le kell ereszkedni. Itt már nem elég csak bátornak lennünk. Kellenek erős karok, lábak, és jó kardiós erőnlét.

Erre figyelmeztet egy tábla is, miszerint csak hegymászótudománnyal rendelkező emberek próbálkozzanak.

A Bohogyó nyereg a tengerszint fölött 1558 m-es magasságban található, míg az alatta lévő vízesés 1003m. Tehát bő 550m-es ereszkedés vár az emberre.

A vízesés magassága 80m, nem teljesen merőleges, és három enyhébb lépcsőben zúdul alá.

Az egész őrület egy szombati napon történt, amikor is hirtelen felindulásból elhatároztuk, hogy elindulunk túrázni. Hová is mehetnénk, ha nem az Erdélyi-Szigethegységbe, amely bővelkedik a turista útvonalakban. A választás egy rendkívül különleges, és embert próbáló helyre esett, a Bohogyó nyeregben található Nagy-Phaeton vízesésre(Bohogyó-vízesés).

Megközelítési szempontból Biharfüred az egyik olyan hely, ahonnan a számtalan tusitaúvonal közül az egyik Pádis, és a Vigyázó-hegység felé indul a    jelzéseken, amin keresztül elérhetjük. A másik pedig a túloldali megközelítése, a Vasaskőfalvai leágazás után található Áló(Aleu) településen keresztül, a   jelzésű turistaúton lehetséges. Az utóbbi egyszerűbb, de természetesen mi az előbbit választottuk, mert az jobb. :)

A túra kiindulási pontja a Biharfüreden található Csodaforrás. Az utat tehát a  és a  túristajelölés kíséretében kezdjük, ahol később a Bohogyó nyerebben található  jelzésen folytatjuk.

Kezdetben egy lágyabb szintemelkedésű murvás úton tartunk felfelé, melyről viszonylag hamar letérünk a balra folytatódó turista ösvényre.

Ez az ösvény egy nagyobb szintemelkedés mellett hamar kivezet a Mező-havas előtt található nagy tisztáshoz.

Az egyenesen haladó murvás makadámút is oda vezet egyébként, de sokkal hosszabb. A tisztásra szikrázó napsütésben érünk fel. A minket körülvevő dombok látványa, marasztalásra késztet. Engedünk a csábításnak, és egy kicsit le is pihenünk.

Jókedvűen indulunk tovább, de máshogy nem is lehetne erről a helyről. A következő célpont a Mező-havas csúcsa melletti út, a képen is látható dombok mögött, ahová egy kisebb kerülővel visz az út.

Kezdetben családias, beszélgetős, lágy terepen mentünk, ahol vissza is tekintettünk kicsit, és gyönyörködtünk a tájban, amit egy képpel meg is örökítettünk.

Nem mondanám nehéznek az utat, bár itt már nagyobb szintemelkedésre, és ökölnyi sziklával terített útra kell számítani, de a látvány miatt ez a nehézség fel sem tűnik.

A Mező-havas fennsíkjára feljutva, egész véletlenül összefutottunk két volt kollégával: Varga Robival és Ratku Ferivel, akikkel a nagy véletlen miatt, csodálkozva köszöntöttük egymást.

A Mező-havas csúcsát jobbról elkerülve folytatjuk tovább az utat a Bohogyó-nyereg felé.

Egy-két kilométer után elénk tárul az Erdélyi-Szigethegység völgye, ahol a messzeségben el lehet látni egészen a Nagy-Biharig és számos völgybéli településig.

A Bohogyó nyereghez közeledve feltűnik az Istenek-havasa, és a folytatólagos bihari hegygerinc, amely hosszú-hosszú kilométereken elnyúlik.

Az Istenek-havasa előtt, és az útvonalat jelző táblánál a vízeses felé vezető turistaút jobbra fordul, a    jelzésű út ösvényére, egy bozontosnak tűnő erdőbe.

Az út tulajdonképpen egy erdős sziklaperemen vezet végig, ahonnan kitekintve, a mélyben lévő völgyi szakadékot, és a hatalmas sziklák szirtjeit láthatjuk. 

Egy 15-20 perces út után megérkezünk a vízesés lejáratához, ami egy sziklaszírt peremén található.

Letekintve a peremről, egy sziklákkal csipkézett hatalmas mélységet látunk, aminek az alján ott a Nagy Phaeton-vízesés is, ami ebből a magasságból még nem látszik.

Itt eltöltünk egy kis időt, ahol a szüleim nyugtázzák is, hogy innen már ők nem tudnak tovább menni. Én nem szeretném ezt a kalandot kihagyni, és nem is tudnám, így megbeszéljük, hogy én megjárom ezt az utat, ők induljanak vissza, és majd találkozunk a túránk kezdőpontjánál.

Apám még lekísér az első leereszkedési pontig.

Elérkeztünk a fordulóponthoz, ahol az ember válaszút elé kerül. Itt már nem elég csak a bátorságunk. Itt tudnunk kell magunkról, hogy mire vagyunk képesek. Tisztában kell lennünk saját erőnlétünkkel, mielőtt megfognánk a láncot és le akarnánk ereszkedni.

Odalépve a sziklaperemhez a látvány csodálatos. Ilyen szépet még turistaútról nem láttam. A leereszkedő lánc, ami a sziklaperemről a semmibe lóg félelmetes, és egy picit meg is torpanok. Nem kérdés, hogy meg akarom e csinálni vagy sem, de a látvány mégis fontolásra késztet.

Mielőtt megfognám a láncot, keresem a pontokat, ahol a lábaimmal támaszkodni tudok, és agyalok, hogyan is fogjak neki.

Nem habozok tovább! Megfogom a láncot, és elindulok lefelé. Lenézve a mélybe csak a lánc megbízhatóságára gondolok. A láncra, melyet erősen feszítek a kezemen, a szikla falának nekitámasztott lábaimon keresztül.  Ezen a ponton már eltűnök apám látómezejéből, és elköszönök tőle, hogy hamarosan találkozunk a kiindulási helyen.

Percről percre magabiztosabbá válok, és egyre erősebben rántom meg a következő láncot, hogy érezzem mennyire rögzített. Nem sokat kellett ereszkednem, hogy leérjek egy jól járható szakaszra.

Visszapillantva az útra, és a szirtre ahonnan indultam, valószínűleg csak egy kis porszemnek tűnhetek.

Bármerre nézek elképesztő látvány fogad. Ezernyi színben pompázónak, és menybélinek látom ezt az ösvényt. Kevésbé háborgatott fák, és aljnövényzet, csipkézett sziklaszirtek, amit higgyenek el nekem, nem lehet leírni, de nem is akarom, inkább beszéljenek tovább a képek.

Ennél a résznél már elegendő erőfeszítéseket tettem ahoz, hogy a vízesés lassan elkezdje megmutatni részleteit, de szerencsére még koránt sincs vége az útnak. 

A turistaút nem adja magát könnyen. Egyre veszélyesebb szakaszok következnek, de ez már fel sem tűnik. A láncon, az egyik kezem után a másikat csapom, mintha itt élnék, és legalább háromszor járnám meg naponta ezt a szakaszt.

Mennyei érzés, ahogy a láncon lógva feszülök neki falnak, az alattam lévő nagy mélységgel, ahol már egy cseppnyi félelem sincs bennem.

Az út egy kisebb leereszkedést követően tovább folytatódik, a képen is látható sziklaszirten keresztül. Elmondhatatlan az érzés, amit most érzek, mintha én lennék a kiválasztott, aki ezen az úton végigmehet. Kivételesnek érzem magam.

Ahogy egyre több, és nagyobb erőfeszítéseket teszek, hogy lejussak a völgybe, úgy a vizesés is egyre többet mutat meg magából.

Még mindig nem tudok betelni a körülölelő táj szépségével. Ezek a különlegesen zöld színek, ami talán máshol nincs is csak itt, a lassan naplementébe boruló ég, ami kezdi a narancssárga színeivel beszínezni a hatalmas égboltot és sziklafalakat.

Az út veszélyes, de a hely nyugodtságot és biztonságot áraszt. Erősebbnek és bátrabbnak érzem magam. Nem tudom, hogy a hely szelleme adja ezt az erőt, vagy csupán azért, mert sikerült meghódítanom ezeket a sziklafalakat, de talán mindkettő.

Már nincs sok hátra, hogy leérjek a völgyig, és elém táruljon a vízesés teljes egésze. Sajnos a kép nem adja vissza a vízesés valódi méreteit.

Leérve a völgybe, és felnézve a vízesésre tiszteletet érzek. Tisztelet a vízesés nagysága, a sziklák hatalmassága, és a természet ereje előtt. Úgy érzem, köszönettel tartozom nekik. Ráébredek, hogy milyen kis porszem vagyok ebben a gyönyörű világban. Így ezzel a tapasztalattal indulok vissza az idevezető úton.

Ez az út egyébként tovább folytatódik a kék-háromszög jelzésen Aleu, majd Vasaskőfalva(Pietroasa) települése felé, déli irányban. Egyébként ebből az irányból a legjobb bejárni a teljes szakaszt, hiszen könnyebb felfelé mászni, mint fordítva.

Visszafelé már nem maradt sok időm. A naplemente már narancssárgára színezte a vidéket. Igyekeznem kell! A táblán látható a terep nehézségeire figyelmeztető felhívás.

Futtában indulok vissza felfelé. Úgy ragadom meg a láncot, és kotrok fel, mint egy csimpánz.

A szüleim már valószínűleg várnak rám, hisz többet időztem, mint kellett volna. Visszafelé sem tudom megállni, hogy ne ejtsem emlékül ezt a gyönyörű tájat. 

Majd tovább indulva felfelé, elfelejtve gyengeségeimet, és a magabiztosságomnak köszönhető figyelmemet, megcsúsztam az egyik lejtőn, ahol egy fél méter csúszás elég volt, hogy gyorsan kijózanodjak, és megkapaszkodjak valamiben.

Félúton már a ruháim is átáztak az izzadságtól, a lábaim pedig már nem akarnak engedelmeskedni. Próbáltam magamat feljebb, és feljebb tolni, de meg kellett állnom pihenni. Ennek ellenére nem éreztem ezt megterhelőnek, és ennél szebb helyen, ilyen jót még sohasem pihentem.

Innen már nem volt sok a  jelzett turistaútjáig, a hegygerincen lévő elágazásig. Viszont a kiindulópontig még volt mit megtenni, ahol a találkozópont volt megbeszélve a szüleimmel. Nagy sietve még éppen sötétedés előtt odaértem, de természetesen nem találtam őket. Kérdeztem a rendőröktől, turistáktól, hogy nem látták e véletlenül őket, de mindhiába. Már sötét volt mire megint útra keltem keresni őket, de szerencsére nem kellett sokat mennem, és torkom szakadtából kiabálni, mire válasz érkezett. Ők voltak azok. Természetesen nem teljesen ugyan azon az útvonalon jöttem vissza, mint ők, ahol egy ponton vártak rám, majd visszaindultak keresni. De szerencsére végül megtaláltuk egymást.

Boldogan szálltam vissza az autóba, még így este 10 óra környékén is, hiszen egy olyan ösvényen mentem keresztül, ami rengeteg szépséget, és tapasztalatot adott nekem. Megmutatta nekem a természet a szépségét, és sokoldalúságát. Nagyságával éreztette, hogy mi csak egy aprócska porszem vagyunk ebben a nagy gépezetben. Bátorságot, és magabiztosságot adott, de ugyanakkor azt is megmutatta, hogy ez ne szálljon a fejembe, hogy megfelelő tisztelettel éljünk e csodás természeti jelenségek előtt.

Úgy éreztem több lettem, és sikerült egy fokkal jobban megismernem magam és a korlátaimat.