A Sölkpass hágó, és ami mögötte van

A Sölkpass hágó

 A Sölkpass  alpesi út a Mura-völgyet és az Enns-völgyet köti össze. Legmagasabb pontja 1.788m.  Az utat már a kései bronzkorban is használták, mint fontos kereskedelmi útvonal. Északról főként sót szállítottak a déli vidékekre, ahonnan pedig gyümölcsöt vissza.

A 39 km hosszú alpesi út a Sölktali Természeti Parkon vezet át. Változatos hegyek és patakok zárják közre a meglehetősen szerpentines utat. Nem véletlen hát, hogy a biciklisek, de legfőképpen a motorosok kedvenc útvonala ez.

Kaltenbachsee tóegyüttes

Erről az útról indul az a turistaösvény, amely a közelben lévő Kaltenbachsee tóegyüttes-re vezet fel, ahonnan kiváló a panoráma a környező hegyekre, és magára a hágóra is.

Sajnos ez az út télen, és még kora tavasszal is zárva van, de okkal. Mi a nyitási időszak után voltunk, de pont e tájban okozott az áradás járhatósági problémákat az utakon, így sajnos nem tudtuk elérni a turistaút kezdetét.

Így azt találtuk ki, hogy megkerüljük a hegyet, és a másik oldalról fogunk felmenni a tóhoz. Az Alpengasthof Kreuzerhüttétől indulva, egy alternatív utat (tereputat) találtunk, amely abban a mély völgyben folytatódik tovább, ahonnan érkeztünk, csak nem kell felkanyarodni a Sölkpass hágó felé a műúton.  

A sziklás, törmelékes terepenúton a nyugati oldalról, a hegy csúcsa felé tartottunk, ahol elég tisztes magasságig fel is jutottunk a motorral, ahol egy kisebb "fennsík" is volt. Innen már gyalogszerrel indultunk tovább, hogy megpróbáljuk átmászni a hegyen, és elérni a Kaltenbachsee tóegyüttest.

Mondhatni tehát, hogy toronyiránynak indultunk neki. A járatlan út igen göröngyös volt, annyira, hogy néha fél méteres köveken lépkedtünk.

Megcéloztuk azt a hegyet, amely mögött a tó lehetett. Nem tűnt innen sem magasnak, sem pedig távolinak, de ahogy egyre közelebb értünk hozzá, úgy kezdett ez az állításunk megdőlni. 

A hegy meredeksége méterről méterre csak nőtt, annyira, hogy bizonyos helyeken csak négykézláb tudtunk csak menni.

A kilátásunk mindeközben fenomenális volt. A hegyekről az olvadt hó kisebb vízesés formájában távozott, ami igazi vízi paradicsommá változtatta a helyet.

Egyre magasabbra másztunk, ahol már minden apró lépteinkre is figyelni kellett, és hiába a sok erőfeszítés, a csúcs még mindig odébb volt. Az eső közben eleredt, ami igen veszélyessé tette a továbbhaladást, a már-már sziklamászói tudományt igénylő műveletre. Nem szoktunk megfutamodni a kihívás elől, de ekkor úgy éreztük, hogy fel kell, hogy adjuk. Egy picit talán sajnáltuk, de cseppet sem szomorkodtunk, hiszen a környezet csodálatos volt. Nagy nehezen lejöttünk a veszélyesebb szakaszokról, és közben egy csodás patakra találtunk, amely igen szélesen futott lefelé a hegyről, olyakor a kövek között, olykor pedig a mohás fenyőcserjésben.

A patak érintetlensége, és zugú hangja egy jó darabig bearanyozta a lefelé vezető utunkat.

Ezen a részen valószínűleg rajtunk kívül nem sokan járhattak, és ez látszik is rajta. Arra jutunk, hogy talán ez a része a hegynek sokkal kalandosabb és szebb, mintha a hivatalos turistaúton jöttünk volna.

Leérünk a viszonylag kisebb "fennsíkra", ahol a patak vize kiszélesedik és megduzzad, amiben egy darabig gyönyörködünk is.

Nem teljesen ugyanazon az úton mentünk vissza, mint ahonnan jöttünk, de ez nem is volt baj.

Lassan vissza is értünk a motorhoz, ahol aztán elégedetten és boldogan indultunk haza. Ugyan nem sikerült felmennünk a tavakhoz, de amit itt láttunk az maga volt a csoda, ami bearanyozta a napunkat.