Az Ölümposz tetején - Ha ezt túlélem akkor bármit

Az indulás hajnala.

 A túra kezdete Piróniából indul, de aki nagyobb kihívásra vágyik, az Induljon el Litochoro-tól, ahol az E4-es európai turistaút kezdi az Olümposz hegységbeli szakaszát.

Az előbbire 1 teljes nap elegendő, az utóbbira legalább 2, de lehet 3 nap is szükség van. Kényelmes tempóban négy.

Nekem ennyi időm nem volt, és a robogót sem akartam csak azért kibérelni pár napra, hogy aztán csak ott álljon míg befejezem a túrát. Nyílván Litochoro-tól megy Piróniába busz és taxi is, de addig is el kell valahogy jutni. Akinek Litochoróban van a szállása, annak a teljes útvonalat ajánlom. Nekem sajnos nem ott volt. Mivel előtte napokban túráztam az E4 es útvonal egyes részein, - lásd a későbbi cikkeim - így semmilyen hiányérzetem nem támad, hogy nem Litochoroból indultam.

Tudtam, hogy hosszú nap vár rám, ezért nagyon korán kellett indulnom, és megfelelő mennyiségű vizet vinnem. Nei Poriból indultam, és még a korai sötétben oda is értem Piróniába. Azt hiszem magyar idő szerint hajnal 5 óra lehetett.

Piróniából a turistaút 1100 m magasságból indul. Az első menedékház, 2100 méteres magasságban található. ami az első cél.

Az út kezdetén egy kikövezett lépcsős szakasz vezet a 10 perce lévő első látványosságig, az Enipea vízesésig.

Nem sietek felfelé, de ezen a kaptatókon az ember nem is annyira tud. Megállás nélkül tolom felfelé magam. Közben néhány építet pihenőponttal is találkozni.

 1100-1600 méteres magasságban bükkösök és nagy fenyvesek erdeiben kanyarog az út. Mintha csak a Zemplénben, vagy a Bükkben túráznék. A levegő és a sziklás, néhol vöröses talaj árulkodik róla, hogy ez bizony Görögország.

Eddig nagyon kellemes a séta, és még annyira nem is fárasztó. Nem néztem hol tartok pontosan, mert annyira jól éreztem magam, hogy eszembe sem jutott.

Lassan eltűnnek a bükkfák, ami jelzi, hogy most már azért elég nagy magasságban járhatok. Már csak a hatalmas fenyők szegélyezik az utamat.

Az út kezd már elég sziklás lenni, és a nagy fenyvesek is kezdenek alábbhagyni.  

Lassan kiértem a fenyvesek sűrű fái közül, ahol a látvány minden fáradságomat elűzte belőlem. Megpillantottam alattam, ahogy az Olümposz Riviérát sűrű, ám de csodaszép felhőzet borítja, és én már bőven felette járok e felhők magasságának.

Felnéztem, és láttam az Olümposz Mitikasz(Mytikas) hatalmas csúcsát és oromszikláit, amelyek próbáltak becsapni sokkal közelebbinek mutatván magukat, hogy nincs már messze. De én tudtam, hogy bármennyire is úgy tűnik, hogy közel van, valójában sok-sok munka kell még, hogy oda eljussak.

Ahogy mentem egyre feljebb, egyszer csak megpillantottam egy nagy lépcsőt. „Ne már! Ez már a menedékház? Még nem lehetek itt.” De az volt!

Sokáig csodálkoztam, hiszem ilyen könnyedén még nem másztam 1000 méteres szintet. Ez nem másnak volt tehető, mint maga a környezetnek és a látványnak.

Az Spilios Agapitos menedékház:

A menedékház 2100 méteres magasságában ne számítsunk luxus ételre, hiszen ide csak ez a turistaút vezet, és valakinek nagyon sok munkájába kerül, hogy az élelmet felhozza ide. 

De attól függetlenül nem drága az étel, sőt a szállás sem. Egy éjszakára egy főnek 12-14€ , a sátorhely pedig 4€. Szerintem ez nagyon baráti. A Mhytos sör is csak 2-3€

Összesen 70 férőhelyes és gyakran teltházas. Az áram napi 2x2 órában van, reggel és este. Ezen az érintetlen helyen és magasságban nem is kell több.

Ha már ilyen hamar ideértem, gondoltam megérdemlek egy kis reggelit is. Rendeltem is magamnak vagy 2 szerelt lekváros-mézes kenyeret és egy pohár teát.

Ebben a környezetben fejedelminek érezni az ételt. Javaslom hozzá a herbál teát. Egyénként nem szoktam azt inni, de itt ez mindennél finomabb, sőt nem csak itt, hanem más hegységek menedékházaiban is.

Kimentem az erkélyre enni, ahol olyan kilátás volt, mint sehol máshol. Megkentem a kenyeret jó vastagon mézzel, és a Mytikas csúcsot bámultam. Olyan magasan feküdt a menedékházhoz képest, hogy igencsak ki kellett tekernem a nyakam.

Egyszer csak az asztalnál evő turista rám szólt, hogy a mézem a kenyérről az asztalra, az asztalról pedig a nadrágomra csorgott. 

„Hú…te jó ég! Ezt meg, hogy hoztam össze?” Nem szoktam ilyen ügyetlen lenni, de a hely teljesen elvette az eszemet.

Ahogy ettem mindenki a hegyet bámulta. - Oké tudom, hogy szép és én is bámultam, de figyeltek valamit. - Mint kiderült egy terepfutó bajnokság zajlott éppen a hegyen, és az első előbukkanó embert várták, aki meg is jelent. Lehetett látni a távolban, ahogy szökken lefelé a lejtőkön.

Néhány perc múlva meg is érkezett a menedékház ellenőrzőpontjához, ahol mindenki egyszerre kiáltott fel és bíztatta.

Egy kisebb turistacsoportot fedeztem fel, akik a menedékházban éjszakáztak. A vezetőjük éppen bemelegítést tartott nekik a hegymenet előtt. Mivel befejeztem a reggelit, úgy gondoltam, hogy velük tartok.

Nekik volt a jó! Kényelmesen megaludtak a menedékházban, hogy aztán innen indulhassanak nyugodtan a csúcs felé.

A turistacsapat vezetője egy kis eligazítást tartott a nekik és óvatosságra intette őket.

Elindult hát a csoport és én is.  Egyszer csak a turista vezető, és utána mindenki azt kiáltotta, hogy: „Akrii”. További terepfutók jöttek a hegyről, és így kiáltottak, hogy álljunk félre az útjukból.

Talán ezeken a részen volt a legváltozatosabb és legszebb a látvány. Egyszerre mentem a kemény szikár úton, és a zöldellő bozótosok, illetve fenyőfák között.

Háttérben a Skala és a Skolio csúcs 2866m illetve 2911 méteren

Ha elnéztem egy kicsit távolabb az Olümposz csúcsaira, ahol hatalmas, kopár és ráncos gerinc sziklák voltak.

Háttérben a Mytikas csúcs 2918 méteren

Letekintve pedig a felhőbe burkolózott Riviéra.

Néha megelőztem a turistacsapatot, de aztán annyit fotóztam, hogy mindig utolértek. Ebben a magasságban már csak a kisebb fenyők és bozontosok voltak jelen, pedig szinte még csak most indultunk a menedékháztól.

A terepfutók még mindig jöttek, bár már ritkábban. Még most is fejemben zeng a turista csapat figyelmeztető kiáltása, mikor jött egy.  Adott az egésznek egy különleges élményt.

A csapat minden tagja márkás felszerelésben, túrabottal vágott neki az útnak, rajtam pedig csak egy olcsó cipő és egy rövidnadrág volt.

Egy helyen annyira jó volt a kilátás, hogy maradásra késztetett. Itt a turistacsoport szépen le is hagyott. Már csak 200 méteres távolságból láttam őket.

Az út továbbra is meredeken ívelt felfelé, de én a fáradtságnak nyomát sem éreztem. Mintha csak most keltem volna ki az ágyból.

Elértem azt a pontot, ahol már csak a sziklatörmelékkel gazdag felszín volt jelen, és ahol az E4-es európai turistaút megy tovább a Skala-csúcs felé, de közvetlenül a Mytikas csúcs, és a „Kakkalos Refuge” menedékház felé vezető út leágazik. Természetesen én a Mytikas-csúcsot a délkeleti odlal felől akartam megközelíteni, így a leágazáson balra vettem az irányt.

Skala-csúcs(2866m) felé vezető út

Ez már a Mytikas-csúcs(2918m)-hoz vezető út, amire visszatekintettem. 

Az idő kezdett romlani, és ahogy haladtam felfelé a sziklatörmelékes hegy peremén, szép lassan belegyalogoltam a felhőbe. Ebben a magasságban nagyon gyorsan mozogtak ezek a felhők.

Aztán megint kitisztúlt az idő, és egy így váltakozott. 

Gyönyörú volt az út, amit magam mögött hagytam. 

Már a turistacsoportot is csak néha láttam, de aztán elváltak az útjaink, ugyanis ők a „Kakkalos Refuge” menedékházhoz mentek tovább, én pedig a jelzésnél balra, ahol az út az Olümposz legmagasabb csúcsa felé, a Mytikas-csúcs irányába vitt.

A Mitikas(Mytikas) csúcs 2918m

Az Olümposz hegység legmagasabb csúcsa 2918 méter magasságban. A „Kakkalos Refuge” menedékház felé vezető út leágazásnál, a kék-sárga kör jelzést követve juthatunk fel egyik oldalról, a másik oldalról pedig a Skala csúcs(2866méter), piros-sárga jelzésű útja felől.

Javaslom a menedékház felé vezető utat. Szerintem a legmeredekebb. De ott érdemes felmászni, mint inkább le. Még szerencse, hogy a Sakala csúcs felé ment tovább a turistaút, mert nem tudom, hogy ereszkedtem volna vissza azon, amin jöttem. Vagy aki nem akar rajta keresztülmenni, akkor menjen fel a Skála csúcson át, és ugyant ott majd vissza.

A csúcsról épp néhány fiatal érkezett védősisakban. Megkérdezték tőlem, hogy a csúcsot akarom e megmászni, mire mondtam, hogy igen. Ekkor mosolyogva elcsodálkoztak és kérdezték, hogy voltam e már itt korábban. Mondtam, hogy ez az első alkalom. Erre még nagyobb volt a csodálkozásuk. Felajánlották, hogy kölcsönadják a sisakjukat, hogy majd ha megmásztam, akkor hozzam vissza nekik a menedékházba. Ugyanis ezt a csúcsot védőfelszerelés nélkül tilos megmászni. Na jó, nem tilos, de én tudom miről beszélek, és higgyétek el, hogy a hegy közepén ti is bánni fogjátok, hogy ha nem visztek magatokkal.

A csúcs felé.

Még egy utolsó pillantás a Kakkalos Refuge menedékházhoz tartó görögökre. 

Aztán indulás felfelé. 

Nem tévedtek a görögök. Már az elején bebizonyosodott, hogy ez sokkal nehezebb, mint aminek látszik, de úgy voltam vele, ha ezt túlélem, akkor bármit. A hegy megmászása szó szerint sziklamászás volt. Csak egy, maximum két helyen volt kapaszkodó ott, ahol mondjuk nem volt indokolt. De szerintem azokat csak mutatóba tették ki. 

Mint a sziklamászásnál minden apró fogási pontot keresni kellett.

Velem szemben lefelé jött egy férfi a lányával. Komolyan mondom aggódtam értük. A lány annyi félt már, hogy a sziklákon a lábba úgy remegett, mint egy légkalapács. Ez már korántsem volt játék.

Szép lassan egyre feljebb és feljebb küzdöttem magam. Az idő csak egyre jobban elromlani látszott. Néha azért a nap előbukkant a felhők közül, ami aztán erősen égette az arcomat.

Talán még sohasem izzasztott meg ennyire hegy, mint ez. De ez legfőképpen az izgalomnak és az adrenalinnak volt köszönhető. Itt nem lehetett hibázni. Minden fogásnak, és lépésnek a sziklán tökéletesnek kellett lennie.

Izgalommal, és verejtékes munkával, de végül felértem a csúcsra. Nem vesztegetem rá az időt, hogy leírjam milyen jó érzés is volt, mert ezt leírni nem lehet. Végre láthattam a csúcsnak a túloldalát, visszatekintve pedig az egész Riviérát is, mindezt majdnem 3000 méteres magasságból. Csináltam vagy 70 fénylépet, de még ezt is kevésnek éreztem annyira meg akartam örökíteni.

Háttérben az Olümposz Riviéra az Égei-tengerrel.

A csúcson, ahonnan látszik a távolban lévő Kakkalos Refuge menedékház. 

A csúcs túloldali, délnyugati része felé tekintve.

Szerencsére találtam egy Magyar zászlót, amivel pózoltam is.

Egy fél óra pihi, és fotózkodás után, haladtam tovább az útvonalon a Skala csúcs 2866 méter, majd a Skolio 2911 méteres csúcsa irányába a piros sárga útvonalon, ami egyébként a Skala csúcsnál fut bele az E4-es európai sárga jelzésű turistaútba.

Ez az útvonal már sokkal könnyebb volt. Hatalmas teher esett le a vállamról, hogy erre vitt az út, és nem kellett visszaereszkednem itt.

A Skala csúcs nem volt messze néhány perc alatt ide is értem, gondoltam magamban. Aztán mikor visszatekintettem a Mytikas csúcsra, rájöttem, hogy ez nem néhány perc volt. Megint elcsalta az érzékimet a hegy

Skala csúcs(2866m)

Kilátás a Skala csúcsáról.

Az a nagy hegyes csúcs pedig a Skolio.

Közben olyan viharos szélbe sikerült belegyalogolnom, hogy konkrétan alig kaptam levegőt. A felhők félelmetes sebességgel mozogtak. Képtelen voltam egy pulóvert a fejem köré tekerni, mert egyszerűen nem bírtam.  Ilyen kis kövekből álló szélfogók voltak kirakva a környéken a szél ellen. Itt kis időre menedéket találhatunk. És volt, aki már nagyon megfáradva igénybe is vette ezeket.

Skolia csúcs(2911)

Ahogy haladtam a Skolio csúcs felé, a szél csak erősödött. Mikor felértem csúcsára néha azt hittem, hogy lefúj. Visszatekintve jó rálátás nyílt a hátrahagyott Skala és a Mytikas csúcsra is. A Mytikas csúk kb egy 30 pernyire lehetett innen, a Skala pedig 15.

Csak a Mytikas csúcsig másztam több, mint 1800 méter szintet, de a fáradságnak jelét sem éreztem. Kilométerben nem is számoltam már a távolságot.

Elindultam vissza, de valahogy a tájékozódási képességemet is elcsalta a hegy, hiszen utólag kiderült a Szent Antonios 2817 méteres csúcs felé tartottam.

Fél úton jöttem rá, hogy ez az út nem vissza visz, és már megtettem vagy 2km-ert, de addig a csúcsig sok volt még, így az már nem fért bele az időmbe.

Innen azért már jól belehetett látni a terepet. 

Visszasétáltam hát a Skolio, majd a Skala csúcs felé, ahol sikerült az E4-es európai turistaútvonalat elkapnom. Elindultam hát vissza a leágazás felé, ahol még néhány órával ezelőtt a Mytikas csúcs felé tértem le, és ami vissza visz a Spilios Agapitos menedékház-hoz ahonnan érkeztem.

Abszolút nem sajnáltam ezt a kis kitérőt és nem éreztem megerőltetőnek sem. Közben már akkora szél volt, hogy mikor ittam, az vizes palackot ki is fújta a szél a kezemből az egyik szakadékba.

Lefelé menet csináltam egy képet a menedékház madártávlatából is. 

Elértem a menedékházat, ahol ittam még egy teát, hogy újult erővel induljak visszafelé.

Lefele már éreztem a lábaimban a fáradságot, hiszen ha csak a csúcstól nézem a magasságot, akkor is több, mint 1800 métert kell ereszkednem.

Már ereszkedtem egy ideje, és még mindig és mindig volt bőven hátra. Felfelé nem tűnt ez az út ilyen hosszúnak.

Már késő délután felé járhatott az idő, és a lefelé vezető utamon gyakran találkoztam öregebb párokkal, akik sántítva jöttek fel, flip-flop papucsos hobby turistákkal, akik mind azt kérdezték, hogy hol a vége. Ők valami véletlen folytán keveredhettek ide, vagy nem néztek kellően utána, hogy Piróniátol milyen messze van csak maga menedékház is.

Már én is attól tartottam, hogy nem fogok leérni világosban, de ők a kilógó nyelvükkel, akik a menedékház felé még csak félúton voltak, közben pedig minden percben azt gondolták, hogy mindjárt itt van az, na, ők tuti a sötétben jöttek már vissza.

Én azt hittem már sosem érek le. Szinte már szaladtam lefelé, és így is nagyon sok időbe telt, de végül leértem, ahol már várt a motorom, szerencsére nem sokkal a sötétedés előtt.

Annyira emlékszem mindenre, minden kanyarra, sziklára, hogy ha lenne a fejembe egy HDMI port, komolyan mondom lejátszanám nektek 4K-ban.

Annyira jó élmény volt, hogy ezt nem lehet kihagyni. Menjetek el ti is és járjátok meg ezt az utat. Mesélhetnék még oldalakat arról, hogy milyen jó élmény volt ez, de így is hosszúra sikeredett. Pedig tényleg nagyon röviden és lényegre törően akartam ezeket az élményeket leírni. Nem sikerült. 

Elhagytam hát Piróniát, és Litochoróban pedig kikértem a jól megérdemelt Gyrosomat.