Túlélni Szlovéniát - V. nap - Út a csodák vidékére III.

A Vintgar-szurdok

A következő célpontom a Vintgar szurdok volt. Bled-től mindössze csak néhány kilométerre található. Ezt a helyet még a Szlovéniába való indulásomkor kinéztem magamnak. Már az internetes képeken is tetszetős volt, de korántsem összeegyeztethető azzal, hogy valójában milyen lenyűgöző is.

A parkolóban rengeteg jármű állt, és köztük sok motoros is. Az 5,5 Eurós belépőjegy megvétele után át is léptem a beléptető kapun. Rengeteg ember volt, és néha-néha alig fértünk egymástól. Ez is a hely népszerűségéről tett tanúbizonyságot. 

A szurdokot Jakob Žumer és Gorje Majorja térképészek, és Benedikt Lergetporer fényképész fedezték fel 1891 februárjában. 

Már az elején kecsegtetett a hely a szépségével, és a kristálytiszta gyorsfolyású folyójával 

Ez a folyó nem más mint a Radovna-folyó, amely 1600 méter hosszan folyik végig ezen a szurdokon. A folyó a szurdok után néhány kilométerre a Száva-folyóba torkollik.  

Ahogy egyre jobban mentünk a szurdok belseje felé, annál jobban emelkedtek egyre magasabbra a minket körülvevő hegységek falai. 

Ahogy egyre mélyebbre kerültünk a hegységben, annál hangosabb volt a folyó zúgóinak a hangja. 

A különleges éghajlati, és mikrodomborzati körülmények miatt, a Vintgar szurdokban számos olyan növényfaj található, amely különbözik a területre jellemző növényzettől.

Nehéz bármit is írnom ezekhez a képekhez, hiszen mikor itt jártam, akkor is csak ámultam végig. Hogy lehet ez a hely ennyire csodálatos? A sziklák nagysága, a folyó zúgóinak erős hangja, és a gyors folyása egyszerre volt kicsit félelmetes, de legfőképpen gyönyörű.

Azt hiszem fejet kell borítanom a természet hatalmassága és gyönyörűsége előtt. Ilyenkor mindig rájön az ember, hogy milyen kis porszem ebben a hatalmas gépezetben. 

Azt hiszem felesleges külön kommentelnem a képeket, és mást nem is tudnék csak dicsérni ezt a helyet. Így most beszéljenek helyettem egy darabig a képek. 

Döbbenetes érzés volt, ahogy viz felett lévő fapallókon sétáltam, miközben alattam a folyó hatalmas erővel zúdúlt. Nem hallottam mást csak a hangos zugását.

Aztán a fapallókat elhagytuk, és rátérünk a folyó melletti kis ösvényre. Itt már a folyó kiszélesedett, és zúgása is alább hagyott. A sziklák sem voltak már olyan magasak és szirtszerűek. 

Aztán elérkeztem a folyónak egy olyan részéhez, ahol ilyen kis sziklaoszlopok voltak építve a folyó kavicsaiból. 

Ez sem volt semmi látvány. Képeken is gyönyörű, de élőbben szorozzuk meg kettővel. 

Aztán elérkeztem a 13m magas Šum-vízeséhez, amely állítólag Szlovénia legnagyobb vízesése. Innen a víz a Vintgar pod Šumom kisebb vízerőműhöz is elér majd.

Aztán a vízesés felett található az emberi kéz által épített kőhíd. Ez a bohinji vasútvonal egyíves kőhídja, amely 1906-ban épült és 33,5 m magasan halad át a szurdokon.

Tulajdonképpen ez a vízesés zárja a szurdok végét, bár egy fahídon keresztűl érdemes még lemenni a folyóhoz, hiszen ott is található egy kisebb, de kicsinek nem mondható vízesés. 

És arról, hogy valóban itt voltam, itt a bizonyíték. 

Legszívesebben megfürödtem volna ebben a vízben, de nem voltam egyedül. Így egy kicsit még időztem, aztán elindultam visszafelé. Visszafelé ugyanúgy megcsodáltam ezt a helyet, mint jövetben. Szívem szerint mentem volna még legalább egy kört, de már kezdett későre járni. 

Visszaérve a motorhoz láttam, hogy egy motoros pár parkolt mellettem, és ültek a motorjaikon. Mind a ketten mosolyogva néztek rám, majd köszöntek nekem mikor közelebb értem. Nem tudom mivel válthattam ki így a szimpátiájukat, de gondolom a magányos vándor motorost látták bennem, aki ettől jobban felnyergelni a motororját már nem is nagyon tudta volna. A motoros pár láttán, megint kicsit magányosan éreztem magamat.

Azon gondolkodtam, hogy kezdjek el sátor helyet keresni, vagy inkább töltsem az éjszakát Bohinjska Bistrica ismert kempingben, a camp Danica-ban. 

Ezt a kempinget a "Feel Slovenia" rendezvényen ajánlotta nekem az egyik előadó lány, akiről még a Szlovénia cikksorozataim elején írtam pár sort. Aztán egy kicsit később utána is jártam ennek a kempingnek. Nem éppen olcsó, de az ott készült képek alapján egy gyönyörű  környezetben van, és azon a folyóparton fekszik, ami a Bohinji-tóból ered, és a Száva-folyóba torkollik bele. Ajánlom mindenkinek

Nem volt hát kérdéses, hogy melyiket válasszam, hát persze, hogy ezt a kempinget. A kemping 25 km-re volt a Vintgar-szoroshoz képest, ahol voltam. 

Összepakoltam, és elindultam a Júlia-Alpok keleti oldalán végig, a déli irányba. Ahogy elhagytam a szorost, olyan szerpentines út következett, amit még sehol sem élveztem ennyire, mint itt. Kanyargott az út élesen balra, majd élesen jobbra, hegyi patakok mentén, az egyik dombról a másikra. Annyira élveztem ezt az utat, hogy nem lehet leírni. Annyira éreztem magam alatt a motor minden egyes rezdülését, hogy mintha eggyé váltam volna vele. Semmi nem létezett azokban a pillanatokban csak én, a motorom, és az engem körülölelő természet. Nem éreztem, hogy állatkodtam volna a motorral, de az előttem lévő nagyobb motorok sem tudták velem tartani a tempót. 

Sűrű, a lakott területtől kívül eső hatalmas erdőkhöz érkeztem, amelyeknek fenyői az égig értek. Hosszan elterülő, véget nem érő öreg fenyőerdők voltak ezek. Különös érzést sugalltak. Mintha ablakot nyitottak volna a múltra azzal, hogy már több évszázada itt lehetnek. Hússzú, és egyenes út nyúlt be az erdőbe. A fenyőfák törzsének nagysága, és magassága nem e világínak tűnt. Csak az én motorom lágyan szóló duruzsoló hangja borította be ezt az erdőt.  

Fotót erről nem készítettem, de eszemben sem volt, hogy ezért megálljak, annyira élveztem ezt az utat. 

Megérkeztem Bohinjska Bistrica-ba, a camp Danica-ba.  A bejáratánál leállítottam a motort és megpihentem kicsit. Éreztem a motorból áradó olajszagú forróságot. - Megint megdolgozott az élményért. 

Bementem a kis bódéba, hogy megvegyem a napijegyem, ami kb. 14-15 Euróba került. 

Ezután behajtottam sátorhelyet keresni. Meglepődtem, hogy mennyi ember van itt. Rengetegen voltak, több százan talán. Vagy két kört sikerült mennem a kempingben, mire találtam egy jó helyet, ami közel volt a folyóparthoz is, és még saját fa-asztalom is volt. 

Megint elkezdtem az egy órás szeánszomat a kipakolással, sátorfelállítással, matracfelfújással, és stb. Míg állítottam a sátrat rengeteg magyar szót hallottam a környező sátorhelyektől. Ennyi magyarral még külföldön nem találkoztam. Állítom, hogy aki itt sátrazott, annak a fele magyar volt. 

A sátram mellett lévő nagy asztal csak az enyém volt. Meg is terítettem rá szépen. Vettem kenyeret, finom sajtot, és néhány pár virslit is, még Bled környékén egy közértben. A sajt, és a virsli igazi minőségi volt. Ebben az országban nem lehetett szemetet venni, bármit is emeltem le a boltok polcairól.

Nagyon fáradt voltam már. Hosszú volt ez a nap, annyira hogy 3 cikkbe fért csak bele. És ez érződött a lábaimban is. Már a boltba is bicegve mentem be. A lábujjaim, és a talpam is tele volt vízhólyaggal. Terveztem, hogy megmászom majd a Triglavot(2864 m)-is, de be kellett látnom, hogy ez nem fog már menni az ittlétem alatt ilyen lábakkal.  

Miután megvacsoráztam, szerettem volna még a holnapi napomat tervezni, de minden részem sajogott, és nem kívántam már mást, csak azt, hogy vízszintes helyzetbe kerüljek, és aludjak reggelig. Kicsit megint magányosnak kezdtem érezni magam. 

Nem járt még túl későre az idő, így sétáltam még egy kört a kempingben, aztán befeküdtem a sátorba. Szerencsére nem volt már vizes ruhám sem, és mivel egy völgyben voltam, így az idő is kellemes volt. Ahogy letettem a fejem a matracra, abban a pillanatban állomba is szenderültem.