A sivárságon túl

Kréta déli részét az északi részhez képest kevés turista tömeg jellemzi, amivel ellentétben a görög őslakosok száma nagy. Meglepően nyugodt ez az északi parthoz képest, de még egy picivel melegebb és szelesebb is.

Található ezen a részen egy zsákfalu is, Tsoutsouros. A település végét egy nagy sziklaszirt zárja le, így nincs átmenő forgalom a műúton.

Az út, és az éttermek többsége mindössze csak néhány méterre húzódik a parttól. Sok szálloda is olyan közel helyezkedik el hozzá, hogy éjjel a tenger morajlására aludhatunk el, reggel pedig kelhetünk.

Mivel nincs átmenő forgalom, ezért meglehetősen csendes is. Az ember legszívesebben itt maradna egész nap és pihenne, de hajtja a vágy, hogy vajon mi lehet a hegy túloldalán.

A zsák település nem teljesen igaz erre a falura, hiszen egy elég rossz minőségű út vezet innen tovább, fel a hegy túloldalára. Aki ezen az úton nekiindul az ismeretlennek, az megismerheti a szigetet jellemző tulajdonságok egy részét. Mi is nekiindultunk.

Meredek, görcsös terep vezet fel a hegyre, aminek a végét még a térképen sem nagyon lehet látni, de bízunk benne, hogy kilyukadunk valahol.

Nagy nehezen, olykor rásegítve a motorra felérünk az emelkedők tetejére, amikor is látjuk, hogy még nagyon az elején vagyunk az utunknak.

Egyre föntebb, és messzebb kerülünk a kiindulási helyünktől, Tsoutsouros-tól.

A terep egyre kietlenebb, a hegyek sziklái egyre hatalmasabbak és zordabbak, de ugyanakkor mégis gyönyörűek, főleg akkor, mikor a tenger felé nézünk.

Az utunkat már inkább érezzük egy felfedező expedíciónak, mint egy egyszerű túrának.

Hajt minket tovább a kíváncsiság és a kalandvágy. A hegységben kápolnák, olykor pedig több száz éves épületromok bukkannak fel.

Majd elérkezünk egy zöld területre, Achentrias-ra, amely a kietlen helyek után, valódi oázisnak tűnik.

Beérve a faluba nem csalódunk. A szűk utcák, és a macskaköves útburkolat igazi görög autentikus hellyé varázsolja ezt a települést.

A Falubéliek maguk is meglepődnek, hogy turistát látnak. Találunk egy kis kocsmát is, ahol picit olthatjuk a szomjunkat. Első látásra egy kis viskónak tűnik, de egy nagyon hangulatos kis külső résszel. A pultos, vagy ha úgy tetszik kocsmáros, nem tud angolul, de az elmutogatásból megérti. Majd kiülünk, hogy elfogyasszuk az italunkat, mire a pultos utánunk rohan egy üveg sörrel, amit az egyik vendég fizetett nekünk, csupán csak szimpátiából. Ez nem egy turista település, és mégis hihetetlen, hogy mennyire barátságosak itt az emberek. A pultos kedvességből megkínál még sajttal, süteménnyel és gyümölccsel is.

Mindez annyira bearanyozta a napunkat, hogy sokkal boldogabbnak éreztük magunkat. Örültünk, hogy láttunk létezni még ilyen közösséget, mint ez a falu.

Ezután újra a motor nyergébe pattantunk, és megpróbáltuk megkeresni a jó irányt haza, Tsoutsouros-ba, immáron műúton.

Az út minősége, és panorámája nem hagyott kívánni valót maga után.

Majd rátértünk újra egy terepútra, és néhány kilométer után, meglepődötten azt vettük észre, hogy azon az útunk vagyunk, ahonnan érkeztünk.

Elértünk egy elágazáshoz, ami egyrészt hazafelé viszi, másrészt pedig át a hegy másik oldalára a part felé, ahol Kefalóvrisi található.

A nap még nem teljesen ment le, a kíváncsiságunk pedig hajtott tovább, így Kefalóvrisi felé vettük az irány, hátha nem kell sokat menni már, hogy elérjük. Tévedtünk! Egyik emelkedő, és kanyar követte a másikat, ahol néha a sziklák perem részein vezetett az utunk sok-sok kilométeren át.

Nem rövid távolságok voltak ezek, olyan emelkedőkkel, hogy néha a motor rásegítés nélkül nem is tudott felmenni. 

Mikor átértünk a hágókon, és megpillantottuk a partot, akkor már tudtuk, hogy mindjárt ott vagyunk.

Út közben felfedeztünk egy hajós emlékművet is, amellyel a görög harcosok előtt tisztelegnek, akik egy halászhajón hagyták el a szigetet Afrika felé a II. világháborúban. A hajójuk neve Argo II volt.

Nagyjából sikerült leérnünk a hegyről, és elérkeznünk a Moni Agiou Nikita kolostorához, aminek megnéztük a csendes kis kertudvarát.

Majd visszaindultunk, és néhány száz méter megtétele után, valahol megpróbáltunk lemenni a Hiromili beach partjára. Sikerült is leérnünk a közelébe, és amikor megpillantottuk, a szánk is tátva maradt.

Egy hosszú, fából készült lejárón vezet le az út a strandra, ami a szakadék alján található.

Ezt a helyet biztosan nem lepik el a turisták, hiszen nem járhatnak erre sokan, így valószínű, hogy ezt többnyire a helyiek használják.

Na nap már félig lemenőben van, amikor a hazaindulást választjuk a fürdőzés helyett.

Igyekszünk is visszafelé, ahogy tudunk, de a nap csakhamar megelőz minket. Az utunknak az egyharmadát már a motorok lámpáinak a fénye mellett tesszük meg.

Szerencsére épségben hazaértünk, és boldogak voltunk, hiszen egy csodálatos napot tudhatunk magunk mögött.