Túlélni Szlovéniát - IV. nap - Sikerült felérnem az Ojstrica csúcsára

Ébredés a Korosicai menedékházban, az Ojstrica-csúcs lábánál

Szerencsésnek érezhetem magam, hogy egy ilyen meghitt helyre találtam, mint ez a menedékház. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd itt, fent a semmi közepén találok egy ilyen menedéket mint ez. Pedig ezt a menedékházat már az 1876-os évben megépítették, ami sajnálatos módon 1881-ben leégett. Szerencsére egy évvel később sikerült újjáépíteni. A második világháború alatt viszont német fennhatóság alá került, ami aztán természeten visszakerült Szlovéniához. Majd a menedékházat az 1969-1973 időszakban átalakították és kibővítették.

Hamar eltelt az éjszaka, de nem volt éppen kellemes az ébredés. Sajnos szédüléssel és gyomorbajjal keltem. Ahogy kinyitottam a szemem a tekintetem egyből az ablakra meredt, ahol a sziklacsúcsok gyönyörű látványa fogadott. Kikeltem az ágyból és egyre rosszabbul éreztem magam a tegnapi pálinka miatt. Minden mozgás a nehezemre esett. Erőt vettem magamon, és azon imádkozva, hogy jobban legyek, elindultam lefelé az étterembe. Sikerült Leértem, majd kimentem a menedékházból, és gyönyörködtem az engem körülölelő hegyekben.

Még mindig előttem van ez a látvány. Sajnálom, hogy ezt az érzést nem tudtam megosztani senkivel, és nem is tudom most a maga valóját átadni azt, amit akkor éreztem.

Nem próbálom meg hát leírni, sem elmondani, hiszen mindenki bólintana, vagy legyintene, és egy, “biztosan szép lehetett” gondolattal hamar lezárná magában. De ez ettől sokkal több és szebb volt.

Visszamentem az étterembe, ahol már az amerikai és a többiek is reggeliztek. Én kértem egy teát, és közben próbáltam nem rosszabbul lenni. A többiek tükörtojást ettek, ami nagyon jól nézett ki, de akkor úgy éreztem, hogy egy falat sem tudott volna lecsúszni a torkomon.

Nem tudom mi lehetett abban a teában, amit ittam, de az íze olyan volt, mint egy gyógyteáé, és nagyon finom volt. Sohasem esett még ilyen jól egy forró tea, és csak 1€-ba került. Ahogy ittam, úgy kaptam egyre nagyobb erőre. Mire megittam mindet, úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom 3 tükörtojással is, ami csak 3€-ba került. Nagyon finom illata volt, de enni még mindig csak nehezen tudtam. Közben az  amerikaival váltottunk még néhány szót, míg továbbállni készült. Alig ismertük egymást, mégis nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak. Talán azért mert összehozott minket ez a kis kaland, amiben az emberek csak igen kis százaléka hajlandó részt venni. Az utunk nem egyfelé tartott tovább, így el kellett, hogy búcsúzzunk egymástól, pedig szívesen folytattuk volna az utat még egy darabig együtt. Jó szerencsét kívánva ő útnak indult.

Már vagy fél órája a reggelimet majszoltam, de még mindig nehezen csúszott, de tudtam, hogy ennem kell, mert teljesíteni akarom a csúcsot, még így másnaposan is. Nagy nehezen sikerült megennem, aztán kértem még egy teát, és kiültem a kinti padokra.

Tiszta volt az ég, sőt még a nap is sütött, bár nem volt valami meleg az idő. Úgy reggel 8 óra lehetett. A motorom lent a völgyben volt, minden cuccommal a parkolóban, tőlem sok-sok kilométerre. De olyan jól éreztem magam itt fent a fennsíkon, hogy egyáltalán nem foglalkoztatott a dolog. Megittam hát a teám, majd nagy nehezen összepakoltam, és elköszöntem a tegnap megismert emberektől, aztán elindultam felfelé, az Ojstrica csúcsra.

A felfelé vezető út

Meredekem vezetett az utam felfelé, és mintha a lábaim ólomból lettek volna, olyan nehezen emeltem őket. Még mindig rosszul éreztem magam, de nem várhattam már tovább az indulással. Néhány száz méter megtétele után már elég komoly szintet sikerült emelkednem, és már elég tisztes távolságból tekintettem le a menedékházra.

Gyönyörű volt a kilátás. Kicsit szeles és hűvös volt az idő. Magam előtt a hatalmas, és meredeken felfelé ívelő szikla falakat láttam.

Mögöttem pedig a végtelenségbe elterülő síkságot, amit sűrű felhőzet borított. Felemelő érzés volt, hogy mindezt ilyen magasságból nézhettem a felhők fölött.

Elmondani és leírni sem lehet milyen jól éreztem magam ezen a helyen. Nagyon különleges volt ez a hely, és ami a legfontosabb, hogy egyben érintetlen is. Több száz kilométerre elláttam ebből a magasságból, ahonnan rengeteg mindent meg lehet már csodálni. Ilyenkor áll össze az ember fejében a térkép, ilyenkor érezheti úgy, hogy valóban megismerte a helyet.

Érdekes szikla képződményekkel is találkoztam.

Ahogy egyre fentebb értem, úgy volt a látvány is egyre szebb. És már egyáltalán nem éreztem magam rosszul. Remek másnaposság elleni orvosság volt ez a hegyi levegő, a reggel megivott gyógyteával együtt, az elém terülő kilátásról nem is beszélve.

De nem csak az előttem levő út volt gyönyörű, hanem amit magam után hagytam is.

Ez várt még rám, az égig erő meredeken emelkedő csúcs. Nem mondhatni, hogy veszélytelen volt.

Itt már minden lépésemre figyelni kellett. Egy rossz mozdulat, és egy pillanat alatt a mélyben kötök ki. Találkoztam két sráccal, akik lefelé jöttek éppen. Ahogy elhaladtunk egymás mellett, ők megálltak és vártak. Én közben folytam az utam, és egyre föntebbről néztem őket. Szerintem rám várhattak, hogy épségben fel tudok e menni, majd lejönni. Én már a csúcs közelében jártam, de ők még mindig engem figyeltek.

Az Ojstrica csúcson - Savinja Alpok

Innen már tisztes magasból lehetett rálátni Robanov Kot völgyére, ahonnan érkeztem.

Milyen sok utat tettem meg idáig -csodálkoztam el akkor. Ilyenkor mindig meglepődöm az ember teljesítő képességén, és ez büszkeséggel tölt mindig el engem.

Sikerült felérnem a csúcsra, elértem azt, amit magam elé tűztem ki, és elvégeztem azt a munkát, ami ehhez volt szükséges. Nem akartam még ezt az érzést elengedni, így maradtam még itt legalább egy fél órát, és csodáltam azt a csodálatos tájat.

Az imént említett 2 túrázó még mindig ott várt, de én nem zavartattam magam. Volt a csúcsnak egy kis kiugró szirtje, amire elég veszélyes volt felmenni, de semmiképp sem akartam kihagyni, így hát nagy odafigyeléssel odamentem.

Találtam egy kis szélvédett csücsköt ahová ledőltem. Hihetetlenül szép kilátás tárult innen a Korosicai menedékházra, a Szlovén hegységekre és síkságoka, ami nem tűnt olyan távolinak, pedig valójában az volt.

Lehunytam a szemem és hallgattam a szél lágyan süvítő hangját, miközben lélegeztetem be ezt a kristály tiszta hegyi levegőt. Néha kinyitottam a szemem, és akárhányszor ezt tettem,  annyiszor éreztem ezt a szívig hatoló melengető érzést, amikor ez a látvány tárult elém.

Legalább egy fél órát töltöttem itt, és aztán elégedettem indultam vissza a menedékházhoz. A lefelé vezető utam nem volt éppen veszélytelen, hiszen ahol egyébként is nehezen megy fel az ember, ott még nehezebben tér vissza. Éreztem megint ezt az adrenalin töltetet, ami a sűrű lélegzet vételemmel járt együtt. Megfontolt fogásaim és lépteim voltak. Ezen az éles hegygerincen kellett visszaindulnom. 

Leérve a menedékházhoz úgy éreztem, hogy megérdemlek egy jó káposzta levest, így hát kértem egyet. Nem volt olyan finom, mint amire számítottam, de meg lehetett enni. A továbbindulásom előtt még lőttem egy képet a csúcsról, ahonnan lejöttem.  

Nehéz volt tele hassal elindulni, de már délután felé járhatott az idő, így nem várhattam. Siettem visszafelé, de mintha hosszabbnak tűnt volna ez az út, pedig csak az elején volt egy kis emelkedő. Aztán már csak lefelé vezetett az út. Visszafordulva csináltam még egy képet a menedékházról is.

Visszafelé találkoztam megint a tegnapi remete fickóval, aki akkor épp egy fenyőfát vágott ki, ma pedig azon dolgozott, és egy vájút csinált belőle.

Közben elérkeztem a fennsík és hegy határvonalhoz, ahonnan az út már csak meredeken, és mászósan vezetett vissza a völgybe. Ez volt a nehezebbik és hosszabbik része az útnak. Az egyik lábamat és kezemet a másik után tettem, kapaszkodva, és mászva hagytam el a különböző szikla-peremeket, és haladtam jó tempóban lefelé, de mégis úgy éreztem, hogy alig haladok. Elég sokat másztam már lefelé, mondhatni sietve, de még mindig és mindig voltak előttem újabb és újabb szikla peremek. Az terveztem, hogy 2 óra alatt visszajutok a völgyben hagyott motoromhoz, de hibába siettem és haladtam,akkor is minimum 3-4 órára volt szükségem erre. 

Végül persze csak sikerül leérnem a mondhatni szikla falról, aztán a hegy tövében egy kisebb vízesésből eredő forrásvízzel felfrissíteni magam. Mennyei volt ez víz! Talán még sehol sem esett ilyen jól, és frissített fel ennyire.

Innen már könnyű utam volt Robanov Kot-ig, ahol a motoromat hagytam, de nem mondhatni hogy rövid.

Gyönyörű idő volt egész nap, és ahogy a völgybe sétáltam vissza a motoromhoz, rengeteg kiránduló emberrel találkoztam. Valószínű ők nem nem mentek fel a csúcsra, de itt lent a völgyben is nagyon jól érezték magukat, ahogyan én is jól éreztem magam. Sőt inkább azt mondanám, hogy kellemesebb volt itt a völgyben, a legelők, a magas hegyek, és a fák között sétálni, de felemelőbb volt mindezt a hegység csúcsáról nézni.

Ez kiránduló lányt megkérdeztem, hogy látott e egy motort a parkolóban-azaz az én motoromat, de csak nevetett, és mondta, hogy nem nyitott szemmel szokott járni, így nem is emlékszik rá. De amilyen szórakozottnak tűnt, hogy nem ijedtem meg attól, hogy esetleg eltűnt volna.

Nem tűnt el! Elérkeztem a motorhoz, rajta a kabátommal, a már megszáradt kesztyűmmel, amit a tükörre húztam, és minden más cuccommal az ülésen.

Felöltöztem, berúgtam a motort, majd elégedetten és boldogan indultam vissza Solcavába, hogy egyek valamit. Bementem egy boltba, bevásároltam, és egy padon nagy lakomát csaptam.

Délután felé járhatott az idő, így hát belefért még, hogy elmenjek a Logarska Dolinához is. Innen Solcavától már nem volt messze, néhány kilométer mindössze. 

De a napomnak ezt a részét már egy következő cikkben folytatom.